Ebben a cikkben két történetet közlök a szenvedő lelkek irántunk tanúsított közbenjárásáról. A történetek forrása a jezsuita lelki író, F. X. Schouppe atya 1893-ban francia nyelven, „Nihil Obstat” egyházi engedéllyel megjelent könyve, melynek címe: Purgatory – Explained by the Lives and Legends of the Saints (Tisztítótűz – a szentek életének és legendáinak tükrében). A történetek azt mutatják be, mennyire élő és intenzív a kapcsolatunk a tisztítótűzben, azaz a „tisztuló Egyházban” tartózkodó lelkekkel. Tudomásom szerint ezek a szövegek még nem jelentek meg magyar nyelven. A fordítás a saját munkám, idő hiányában kissé nyers, az alapjául szolgáló forrásszövegem a TAN Books kiadó 2012-es angol nyelvű kiadása (Charlotte, North Carolina).
William Freyssen, közismert katolikus könyvkiadó 1649-ben írt levele a jezsuita James Mumford atyához: „Atyám, azért írok, hogy értesítsem Önt a fiam és a feleségem csodálatos kettős gyógyulásáról. Az ünnepek alatt, amíg az irodám zárva volt, nekiálltam elolvasni az Irgalmasság gyakorlása a tisztítótűzben lévő lelkek iránt című könyvet, amelyet Ön nyomtatásra küldött el nekem. Még olvastam a könyvet, amikor arról értesítettek, hogy a négy éves kisfiamon súlyos betegség tünetei jelentkeztek. Az állapota gyorsan rosszabbodott, az orvos elveszítette a reményt és elkezdtünk gondolkozni a temetése előkészítésén. Arra gondoltam, hogy esetleg megmenthetném az életét azzal, hogy egy felajánlást teszek a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára.
Kora reggel elmentem a templomba és forrón kértem Istent, hogy könyörüljön rajtam, ígéretet téve arra, hogy az Ön könyvéből száz példányt ingyenesen szét fogok osztani a papság és a szerzetesség körében azért, hogy emlékeztessem őket arra a buzgalomra, amit a Szenvedő Egyház felé kellene tanúsítaniuk és azokra a gyakorlatokra, amelyekkel a legjobban lehet ezt a szolgálatot teljesíteni.
Bevallom, tele voltam reménnyel. Amikor hazaérkeztem, a gyermek már jobban volt. Ennivalót kért, bár azelőtt napokon át még egy csepp folyadékot sem tudott lenyelni. A következő napon a gyógyulása már teljes volt; felkelt, sétált és olyan jó étvággyal evett, mintha sohasem lett volna beteg. Hálatelt szívvel, a legsürgősebb vágyam az volt, hogy teljesítsem a fogadalmamat. Elmentem a Jézus Társaság Kollégiumába és kértem az atyákat, hogy fogadják el a könyv száz felajánlott példányát, megtartva maguknak, amennyit akarnak és a maradékot elosztva a számukra ismerős egyéb közösségek és papok számára, hogy jótevőim, a szenvedő lelkek enyhülést nyerjenek könyörgéseik által.
Három héttel később egy másik, nem kevésbé súlyos eset történt velem. A házba lépve feleségemet hirtelen erős remegés kerítette hatalmába, amitől ájultan a földre rogyott. Hamarosan elveszítette étvágyát és beszédképességét. Minden gyógyszert kipróbáltunk, de hiába. A baj csak súlyosbodott, és úgy tűnt, hogy minden remény elveszett. Legyengült állapotát látva a gyóntatója kereste a szavakat, hogy megvigasztaljon engem és arra biztatott, hogy nyugodjak bele Isten akaratába. Ami engem illet, a tisztítótűz jó lelkeinek oltalmát már megtapasztalva eszembe sem jutott, hogy elcsüggedjek. Újból elmentem ugyanabba a templomba, leborultam a Legszentebb Oltáriszentség előtt és megújította a felajánlásomat akkora odaadással, amilyenre csak képes voltam. ‘Ó, Istenem – kiáltottam fel – a Te irgalmad határtalan! Végtelen jóságodra kérlek, engedd meg, hogy a fiam felgyógyulásának ára ne a feleségem halála legyen!’ Ezután fogadalmat tettem, hogy az Ön könyvéből kétszáz példányt szét fogok osztani, hogy bőséges enyhülést szerezzek a szenvedő lelkeknek. Ugyanakkor kértem azokat a lelkeket, akik már megszabadultak, hogy egyesítsék imáikat azokéval, akik még mindig a tisztítótűzben voltak. Ezután hazatértem és láttam, hogy az alkalmazottaim futva indultak a keresésemre. Elmondták, hogy a drága feleségem sokkal jobban lett, az önkívületi állapot véget ért és visszatért a beszédkészsége. Odasiettem hozzá és láttam, hogy valóban így történt. Étellel kínáltam, amit örömmel elfogadott. Egészen rövid időn belül annyira helyrejött, hogy eljött velem a templomba hálát adni Isten nagy irgalmasságáért.
Tisztelendő Atyám teljesen megbízhat az itt leírtakban. Imádkozva kérem, hogy segítsen megköszönni Urunknak ezt a kettős csodát. – FREYSSEN”
+ + +
Egy szegény szolgálólánynak, aki jó keresztényként nőtt fel a szülőfalujában, az az ájtatos szokása volt, hogy minden hónapban egy szentmisét mondatott a szenvedő lelkekért. A munkaadói a fővárosba vitték, de itt sem hanyagolta ezt el egyszer sem, sőt szokásává tette, hogy részt vesz a szentmisén és egyesíti imáit a pap imájával, különösen azért a lélekért amelyik már a legközelebb járt a szabadulásához. Ez volt a szokásos imaszándéka.
Isten hamarosan próbára tette őt egy hosszú betegséggel, ami nem csupán súlyos szenvedéssel járt, de még a munkahelyét is elveszítette és felélte az utolsó tartalékait is. Azon a napon, amikor elhagyta a kórházat, mindössze húsz sou-ja maradt. Miután teljes bizalommal, forrón imádkozott az égiekhez, munkahely keresésébe fogott. Azt mondták neki, hogy valószínűleg alkalmazni fogják egy bizonyos családnál a város másik végében, ahová el is indult, és mivel a Szent Eusztázius templom előtt kellett elhaladnia, betért oda. Az oltárnál lévő pap látványáról eszébe jutott, hogy abban a hónapban elfelejtette felajánlani a misét a halottakért, és hogy az a nap éppen az volt, amelyiken már sok éve szokása volt megtenni ezt a jócselekedetet. De mit tegyen ebben a helyzetben? Ha elkölti az utolsó pénzét, semmije sem marad, még csak az éhségét sem tudja csillapítani. Az önfeláldozás és az elővigyázatosság küzdött benne. Végül az önfeláldozás győzött. „Végülis – mondta magában – a Jóisten tudja, hogy ezt Neki adom és nem fog cserben hagyni!” A szentélybe lépve átadta a szentmise díját, amin a szokásos odaadással vett részt.
Rövid idő múlva folytatta az útját, érthető módon aggodalommal telve. Ugyan mihez kezd pénz nélkül, ha nem sikerül munkát találnia? Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor egy vékony, sápadt, választékos megjelenésű fiatalember közelítette meg és ezt mondta: „Munkahelyet keres?” „Igen, Uram.” „Nos, menjen egy bizonyos utcába, XY Asszony házába. Azt hiszem, hogy meg fog felelni neki és Ön is elégedett lesz ott.” Miután ezeket elmondta, eltűnt az arra járó tömegben, anélkül, hogy megvárta volna a szegény lány köszönő szavait.
Megtalálta az utcát és a házszámot és felment a lépcsőn. Egy szolgáló jött ki, csomagját a hóna alá szorítva, panaszos és dühös szavakat mormolva. „Az úrnő itthon van?” – kérdezte az újonnan jövő. „Vagy igen, vagy nem” – válaszolta a másik. „Mit érdekel engem? Az úrnő majd kinyitja magának az ajtót, ha megfelel neki, engem többé már nem érdekel. Viszlát!” És ezzel lement a lépcsőn.
Szegény lány remegő kézzel csengetett, mire egy kedves hang invitálta, hogy lépjen be. Egy tiszteletreméltó külsejű idős hölggyel találta szemben magát, aki arra bátorította, hogy mondja el, mit szeretne.
„Asszonyom,” mondta a szolgálólány, „ma reggel tudtam meg, hogy szüksége van egy szolgálóra, és azért jöttem, hogy felajánljam a szolgálataimat. Biztosítottak arról, hogy Ön kedvesen fogad majd engem.” „De hát, kedves gyermekem, amit mond, az nagyon különös. Ma reggel ugyanis még nem volt szükségem szolgálóra; csupán az elmúlt félórában bocsátottam el az arcátlan alkalmazottamat és egy lélek sem tud erről rajta és rajtam kívül. Hát akkor ki küldte Önt?” Asszonyom, egy úriember volt az, egy fiatal úriember, akivel az utcán találkoztam, aki ezért állított meg engem. Hálát adok érte Istennek, mert nagyon fontos, hogy még ma állást találjak, hiszen egy fillérem sincs.”
Az idős hölgy nem értette, hogy ki lehetett az illető. Találgatásokba merült, amikor a szolgáló meglátott egy arcképet a kis társalgóban. „Várjon, Asszonyom,” mondta rögtön, „ne találgasson tovább; ez a kép pontosan azt a fiatalembert ábrázolja, aki beszélt velem. Miatta vagyok itt.”
Ezekre a szavakra a hölgy hangosan felsikoltott és úgy tűnt, hogy el fog ájulni. Kérésére a lány beszámolt neki a tisztítótűzben lévő lelkek számára tett felajánlásáról, a reggeli miséről és az idegennel való találkozásáról. Erre a lány nyakába borult, könnyek között magához ölelte őt és ezt mondta: „Ettől a pillanattól fogva Ön nem a szolgálóm, hanem a lányom. Akit Ön látott, az az én fiam, az egyetlen fiam, aki az elmúlt két évben halott volt és Önnek köszönheti a szabadulását, és akit Isten azért küldött, hogy Önt ide irányítsa. Így igaz. Legyen áldott, és imádkozzunk szüntelenül a szenvedőkért, akik az áldott örökkévalóságba lépés előtt állnak.”