A Szentlélek-adta isteni öröm a keresztény élet része. Kereszténynek lenni azt is jelenti, hogy a földi élet vándorútját és megpróbáltatásait Isten boldogító társaságában járjuk. De mi az oka és mi a gyógymódja annak, ha nem érezzük ezt az örömöt, akár átmenetileg, akár tartósabban?
A korábbi írásokban már említésre került a lelki szárazság jelensége, amit kisebb-nagyobb mértékben minden hívő megtapasztal. A Magyar Katolikus Lexikon lelki szárazság szócikke bemutatja ennek a lelkiállapotnak jellemző okait is. Hangsúlyozandó, hogy ez a nehéz időszak gyakran az Isten által nekünk adott fejlesztő feladat, a lélek edzése. Ilyenkor tisztul és erősödik a lélek, megértjük és elfogadjuk azt, hogy a szeretet akkor is az életünk értelme és legfontosabb feladata, ha éppen nem is részesülünk az égi örömben. Ha értelmünkkel ezt elfogadjuk és még a megpróbáltatások tengerén is Isten szeretet-országának építésén munkálkodunk, akkor jelentőset lépünk előre a keresztény tökéletesség útján.
Most azonban a keresztény öröm hiányának egy másik, igen gyakori okáról fogok írni: az önátadás hiányosságáról.
Csak azoknak ígéri Jézus az öröm teljességét, akik megtartják parancsait: „Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.” (Jn 15,10-12)
És éppen ez az a pont, ahol olyan gyakran elakad a keresztény hívő lelki fejlődése, elmarad hitének elmélyülése, örömének teljessé válása. Miért? Azért, mert hitéletében megelégszik azzal, hogy jóindulattal fordul mások felé és nem sérti meg a keresztény élet ismert parancsait. Jézus azonban nem ennyit kért a főparancsban, hanem sokkal többet: azt, hogy Istent TELJES szívünkből, lelkünkből, elménkből és erőnkből szeressük; embertársainkat pedig úgy, mint önmagunkat.
Ha belegondolunk abba, hogy a mindenható Isten milyen végtelen jó és bölcs, akkor istenszeretetünk és értelmünk arra kell, hogy késztessen minket, hogy adjuk át, ajánljuk fel önmagunkat teljesen Istennek és minden lehetséges erőnkkel keressük az Ő akaratát és igyekezzünk azt megtenni. Hiszen egyedül Ő az, aki igazán tudja, mi jó a világnak és mi jó nekünk! A mi gyarló emberi terveink, elképzeléseink tele vannak tudatlansággal, hibával, ismerethiánnyal. Az Ő isteni tervei viszont tökéletesen bölcsek, amelyek az ember, a világ, sőt a múlt, jelen és a jövő teljes ismeretében születnek meg. Ha tehát igazán jót akarunk önmagunknak és a világnak, akkor a saját emberi terveink helyett törekednünk kell felismerni, kiimádkozni, elfogadni és megvalósítani Isten akaratát, hiszen annál nem létezik és nem létezhet jobb és bölcsebb. Imádkozzuk ezért a Miatyánk kérését mindig valódi önfelajánlásként: „Legyen meg a te akaratod!”
Aki átadja magát Istennek és szüntelenül az Ő akaratát akarja megvalósítani, máris abban a helyzetben van, hogy értelmével tudja, hogy – bármi is történjék körülötte, bármilyen is legyen a közérzete – jó úton jár, sőt a lehető legjobb úton, hiszen Isten tökéletes terveinek megvalósításán dolgozik.
De honnan tudjuk, hogy mi Isten akarata? Semmiképpen sem csupán az, hogy jóindulattal forduljunk mások felé és ne sértsük meg a keresztény élet ismert parancsait. Hitünk tanításából ismerjük Isten boldogító üdvözítő művét – kapcsolódjunk hát be ennek szolgálatába! Tudjuk, hogy a földi élet arra szolgál, hogy mi, emberek a szeretetben fejlődjünk, átalakuljunk, tökéletesedjünk és eljussunk az örök boldogságra. Tudjuk, hogy Jézus missziós parancsa minden keresztényre vonatkozik: azért, hogy embertársainkat is mindinkább bevonhassuk az isteni szeretet művébe, teljes szívvel, lélekkel, elmével és erővel hirdetnünk, terjesztenünk és építenünk kell Isten országát. Hogy ezt hatékonyan, helyesen, valóban Isten szándékai szerint tegyük, alaposan meg kell ismernünk hitünk tanítását az isteni kinyilatkoztatásról. Az élet adta számtalan lehetőség és kihívás közepette ez egy alapvető, általános eligazítást nyújt arról, mit is tegyünk. Ha pedig ez nem elegendő az adott élethelyzetben, akkor a hit elveit alkalmazva az értelmünk segítségével igyekezzünk felismerni, hogy mi a helyes teendő. És persze mindenekelőtt: imádkozzunk, hogy helyesen ismerjük fel Isten akaratát. Sokszor csak ez segít.
Ha valóban szeretjük felebarátainkat, akkor segítenünk kell őket abban, hogy egyre jobban részeivé válhassanak Isten országának. Hogyan valósíthatjuk ezt meg világi hívőként a gyakorlatban, a keresztény családi élet keretein túl? Hiszen nincs szószékünk, nem gyűlnek össze tömegek, hogy a prédikációnkat meghallgassák, a legtöbben hivatásos hitoktatók sem vagyunk. Az Egyház modern tanítása azonban nagyon is hangsúlyozza a világi hívek apostolkodásának (hitterjesztésének) alapvető fontosságát:
„A világiaknak, mert — mint minden hívő — a keresztség és bérmálás erejében megbízást kaptak Istentől az apostolkodásra, joguk és kötelességük, hogy mind egyénileg, mind társult formákban fáradozzanak azért, hogy a Földön minden ember megismerje és befogadja az üdvösség isteni üzenetét. Ez a kötelezettség fokozottan sürget, amikor az emberek csak általuk hallhatják az Evangéliumot és ismerhetik meg Krisztust. Tevékenységük az egyházi közösségekben annyira szükséges, hogy nélküle a lelkipásztorok apostolkodása többnyire nem lehet teljesen hatékony.” (KEK 900)
Világi hívőként ritkán kerülünk olyan helyzetbe, hogy szavakban fejthetjük ki a hitünket. Viszont szinte állandóan rendelkezésünkre áll az a lehetőség, hogy életünkkel és tetteinkkel megjeleníthessük hitünk értékeit és ezzel Jézus üzenetét, tanítását is. A világi hívő leggyakoribb apostolkodási módszere tehát a jézusi tanítás megjelenítése a világban életével és tetteivel. Ez az, amivel folyamatosan hirdethetjük a hitünket, hirdethetjük az értékeinket, amelyek világítani fognak a világ szürkeségében, sötétségében.
Katolikusok közt jól ismert az „Uram, tégy engem békéd eszközévé” kezdetű ima. Minden sorában tükröződik az Istennek szóló önátadás, Isten akaratának keresése és Országa szolgálatának szándéka. Ha igyekszünk valóra váltani azt, ami benne olvasható, akkor a világban valóban Isten országát építjük, az Ő szent akaratát teljesítjük – hétköznapi körülmények között hirdetve az Evangéliumot, világi apostolokhoz illően.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeretetet vigyek oda, ahol gyűlölet uralkodik,
hogy a megbocsátás szellemét vigyem oda, ahol széthúzás van,
hogy harmóniát vigyek oda, ahol békétlenség van,
hogy hitet vigyek oda, ahol kételyek vannak,
hogy örömöt vigyek oda, ahol szomorúság lakik.
Uram, add meg nekem, hogy én vigasztalhassak ahelyett, hogy engem vigasztalnának,
hogy én értsek meg másokat ahelyett, hogy arra vágynék, engem értsenek meg,
hogy szeressek inkább, minthogy engem szeressenek.
Mert aki elfelejti magát, az találja meg önmagát,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Ámen