Isten- és emberszeretet

A Katolikus Egyház legfőbb erkölcsi parancsa a szeretet főparancsa. Ez a legfontosabb. Egy katolikus hívő minden másnál előbbre való életfeladata az Isten- és emberszeretetben való tökéletesedés. „Minden rendű és állapotú Krisztus-hívő meghívást kap a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére” – tanítja az Egyház. (KEK 2013)

Idézzük fel újra Szent Pál apostol figyelmeztetését: „ha szeretet nincs bennem, mit sem érek… Most megmarad a hit, a remény, a szeretet, – ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13) Azaz: ha nem törekszem mélyíteni és tökéletesíteni magamban az Isten és az emberek iránti szeretetemet, akkor nem élek a Katolikus Egyház tanítása szerint! Hiszen a Jézus által idézett ószövetségi parancs a TELJES önátadásra szólít: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” (Mk 12,30)

A szeretetben való tökéletesedés elvezet az Istennel való fokozatos egyesüléshez: „Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne” – olvashatjuk János apostol első levelében. (1Jn 16) A tökéletesség útját, vagyis az Istennel való egyesülés, önátadás lelki útját a katolikus misztikus hagyomány több szakaszra osztja, rövid és gyakorlatias leírása elérhető a Katolikus Lexikonban. Legsikeresebb megvalósítói a szentek. Életrajzaikat, tetteiket, küzdelmeiket, írásaikat olvasva rengeteget tanulhatunk tőlük a szeretetben való előrehaladás módjairól. Az Egyház történetének egyik leghíresebb szeretet-tankönyve a Szent Bernát által írt rövid kis mű: Az Isten szeretetéről szóló könyv.

Hol tartok a keresztény tökéletesség útján? A válasz egyszerű: keresztény életem legfőbb fokmérője az, hogy mennyi istenszeretet van bennem. Amennyi istenszeretet van bennem, annyira értékes a kereszténységem. Ennek leginkább látható mutatója pedig a felebaráti szeretetünk nagysága: „Mert az egész törvény ebben az egy mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – írja Pál apostol. (Gal 5, 14-15)

Hogyan haladhatunk előre a keresztény élet és tökéletesség alfájában és omegájában, az istenszeretetben? Az alábbiakban néhány fontos szempont olvasható:

1.Imádkozzunk a szeretet adományáért! Az Egyház tanítása szerint a szeretet teológiai erény, amelyet Isten ajándékaként kapunk. A szeretetben való tökéletesedés legelső és legfontosabb tennivalója tehát az, hogy kérjük Istentől a szeretet ajándékát.

2.Törekedjünk egyre inkább megismerni Istent! Minél jobban megismered, annál inkább megszereted. Ismerjük meg Őt minél mélyebben és minél többféle módon: a Szentírásból, a keresztény imádságokból, a liturgiából – különösen a szentmiséből és a zsolozsmából -, az Egyház tanításából, a teremtett világ szépségéből, az embertársainkban és a mindennapi életben megfigyelhető isteni tevékenységből, nyomaiból. Isten szépségét, jóságát egyre inkább felismerve az ember fokozatosan átadja magát Istennek. Életét Isten bölcs és gyönyörű szeretet-tervei szolgálatába állítja, így Isten munkatársává, sőt barátjává válik, miközben egyre inkább felragyog benne az istenképmásság.

3.Keressük mindig Isten akaratát, igyekezzünk a kis és nagy dolgokban egyaránt mi magunk is azt akarni és tenni. Liguri Szent Alfonz, a nagy egyháztanító írja a Megegyezés Isten akaratával című rövid lelki kalauzában, ami joggal mondható az életszentség összefoglalásának is:

„Egész tökéletességünk abban áll, hogy szeressük a mi legszeretetreméltóbb Istenünket: a szeretet a tökéletesség köteléke (Kol 3,14). Az Isten iránt való szeretetnek egész tökéletessége pedig abban áll, hogy akaratunkat egyesítsük az ő legszentebb akaratával. A szeretetnek az a fő hatása, mondja Areopagita Szent Dénes, hogy egyesíti azok akaratát, kik egymást szeretik, úgy hogy ezután már egy és ugyanaz lesz az akaratuk. És azért minél jobban egyesül valaki az isteni akarattal, annál nagyobb lesz a szeretete.”

(Liguri Szent Alfonz: Megegyezés Isten akaratával)

Az Isten akaratával egyesülő ember folyton azt keresi, hogyan segíthetné, szolgálhatná Isten üdvözítő tervét, hogyan építhetné Isten országát a rendelkezésére álló lehetőségekkel. Szeretetünk és erényeink tökéletesítésével, a bűnnek való ellenállással, családunk, közösségeink és embertársaink szeretetből fakadó szolgálatával, hitünk melletti tanúságtételünkkel, az Egyházért és annak küldetéséért, valamint plébániai közösségünkért vállalt szolgálatainkkal mindannyian Isten akaratát valósítjuk meg. Az egyéni élethelyzeteinkben ránk vonatkozó helyes döntésekhez pedig kérjük Isten eligazító útmutatását, Szentlelkének vezetését, világosságát, bölcsességét.

4.Álljunk ellen a kísértésnek, a bűnnek! Jézus ezt többszörösen is kihangsúlyozza a búcsúbeszédében: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat” (Jn 14,15) „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja.” (Jn 14,21) „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat.” (Jn 14,23-24)

Ezeket szem előtt tartva nagyon is érthetővé válik Szent Pio atya tanácsa, amikor arról kérdezte valaki, hogy hogyan szeresse jobban Istent. „Ne bántsa meg!” – válaszolta a szent. Hűségünket, a kísértéssel szembeni küzdelmünket, harcunkat Isten a szeretet ajándékával jutalmazza meg.

5.Törekedjünk az alázatra! A szeretetben való erősödés nélkülözhetetlen előfeltétele a keresztény alázat, hasonlóan a ház alapjához, amelyre rá lehet építeni magát a házat.

6.Törekedjünk az erények megszerzésére, begyakorlására! Istenszeretetünk és felebaráti szeretetünk az erényekben lesz konkrétan meglátható. Az erény maradandó és erős készség a jó megtételére. A erények megszerzésével, begyakorlásával valósul meg konkrétan az istenképmásság, a szeretet lelki épületének is mondható keresztény jellem, személyiség. „Az erényes élet célja az, hogy hasonlóvá váljunk Istenhez” – idézi a Katekizmus Nisszai Szent Gergelyt. Don Bosco, a rendkívüli kegyelmekkel, csodákkal szinte elhalmozott szent pedig a következőt hangsúlyozza: „Számomra sokkal értékesebb egy kitartó erény, mint egy rendkívüli kegyelem.”

A keresztény hitből, reményből és szeretetből erednek, majd az imádság, a szentségek és a gyakorlás által erősödnek meg a keresztény személyiség alapvonásait megadó sarkalatos erények, amelyekből kibontakozhatnak a szentekre annyira jellemző krisztusi erények, mint az irgalmasság, a szelídség és a türelem.

A szentek a szeretet emberei, tehát az erény emberei, ezért maguk is sokat írtak, elmélkedtek az erényekről. Loyolai Szent Ignác erényekről szóló útmutatásainak rövid gyűjteménye a világhálón is elérhető.

7.Járuljunk gyakran a szentségekhez! A szeretetben való előrehaladáshoz szükséges égi erőt – a kegyelmet – a Szentlélek adja meg a szentségek vétele által. Intenzív szentségi élet hiányában nem remélhetjük a keresztény szeretetben való komoly előrehaladást.

8.Éljünk komoly imaéletet, törekedjünk a Szentírásban hangsúlyozott „szüntelen imádságra”!

„Az imádság az anya, amely Isten szeretetében megfoganja az igaz erényeket, a felebaráti szeretetben pedig megszüli őket. Az imádságban tanulja meg a lélek levetni önmagát és magára ölteni Krisztust. Benne ízleli meg az önmegtartóztatás illatát, benne olyan erőt talál, hogy nem fél többé az ördög csatáitól, sem a gyenge test lázadásától. Mindezekkel szemben erős lesz, állhatatos és kitartó mindhalálig” – írja Sziénai Szent Katalin.

És hogyan tökéletesedjünk a felebaráti szeretetben?

Ez a kérdés rendkívüli gyakorlati fontossággal bír! A keresztény tanítás szerint ugyanis a keresztény módon élő és imádkozó, szentségi életet élő ember a szeretet Istenének lakóhelyévé válik, miközben maga is egyre inkább hasonlóvá válik Hozzá. Ennek gyakorlati bizonyítéka pedig éppen a szeretetének különleges nagysága, ereje – emberi szempontból nézve a felebaráti szeretetének nagysága és ereje. Itt válik teljesen kézzelfoghatóvá Szent Pál figyelmeztetése: „ha szeretet nincs bennem, mit sem érek”. (1Kor 13,2) Hiteles és meggyőzően erős felebaráti szeretet nélkül nincs hiteles és vonzó kereszténység!

„Gyújtsd fel szereteted tüzét/ S áraszd másokra általunk!” – imádkozzuk a Zsolozsmában.

A keresztény emberszeretethez is az istenszeretetünk adja meg a kulcsot. Istenszeretetünk magában foglalja az emberszeretetet, hiszen az Egyház tanítása szerint Isten az egész világot az ember kedvéért teremtette. Ha tehát szeretjük Istent, akkor embertársainkat is szeretnünk kell, mint az Ő felbecsülhetetlenül értékes és szeretett, saját képmására alkotott, üdvösségre meghívott teremtményeit. Minél jobban szeretjük Istent, annál inkább szeretni fogjuk embertársainkat. A Magyar Katolikus Katekizmus rövid és lényegre törő megfogalmazása eligazít minket a keresztény felebaráti szeretet alapvető tennivalójában:

325.Mikor szeretjük úgy felebarátunkat, mint magunkat?
Akkor szeretjük felebarátunkat úgy, mint magunkat, ha önzetlenül megteszünk mindent, ami üdvösségére szolgál

Az Úr Jézus így mutatott rá erre: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért.” (Mt 20,28) Az utolsó vacsora előtt a tanítványok számára szinte megdöbbentő módon szemléltette ezt: megmosta tanítványai lábát – még a tiltakozni próbáló Péterét is – és így szólt: „Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” (Jn 13,12-17)

Imádságainkkal és tetteinkkel tehát úgy kell szolgálnunk embertársainkat, hogy ők egyre inkább megismerhessék Istent és erősödjenek a szeretetben, hogy minél inkább megvalósuljon bennük Isten országa. Mindez a körülményeinkből adódó mindennapi élethelyzeteink lehetőségei között történik, ami tapintatot, valamint a szeretet okosságát és találékonyságát igényli tőlünk. A Katolikus Lexikon felebaráti szeretet címszava kitűnő eligazítást nyújt a szeretet logikájáról, a szentek életét olvasgatva pedig a gyakorlati megvalósítás mikéntjét láthatjuk. Szent Pál apostol így tanít a szeretetről:

Szent Pál apostol: Szeretethimnusz (1Kor 13)

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt s vessem oda testemet, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Tudásunk csak töredékes, töredékes a prófétálásunk is. de amikor eljön a beteljesedés, ami töredékes, véget ér. Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek, ahogy én magam is ismert vagyok. Most megmarad a hit, a remény, a szeretet, – ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet.

„Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát” – figyelmeztet Jézus. Mit tehetünk Istenért? Mit tegyünk Istenért? A szeretetben Isten akaratával egyesült ember keresi, hogyan segíthetné, szolgálhatná konkrét tettekkel is Isten üdvözítő tervét, hogyan építhetné Isten országát a rendelkezésére álló cselekvési lehetőségekkel embertársai javára.

A papi hivatás leginkább jellegzetes feladatait szinte mindenki fel tudná sorolni, pl. szentmise, prédikáció, gyóntatás, temetés, hitoktatás, keresztelés, jegyesoktatás, esketés, plébániavezetés. Azonban a világi hívek hitből következő sajátos feladatai már egyáltalán nem ilyen közismertek. Ennek egyik gyakorlati oka az, hogy nekik általában nem kell egy olyan radikális, alapos megfontolást és tájékozódást kívánó, életre szóló döntést hozniuk, mint amikor valaki azon töpreng, hogy papi vagy szerzetesi hivatást válasszon. A Katekizmus így mutatja be a világi híveket és a hitből fakadó sajátos feladataikat:

A világi Krisztus-hívők

897 „Világi hívőkön itt az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjain kívül az összes Krisztus-hívőt értjük; tudniillik azokat, akik a keresztséggel Krisztus testébe épültek, Isten népét alkotják, és Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának részeseiként az egész keresztény nép küldetését teljesítik az Egyházban és a világban.”

A világi hívők hivatása

898 „Sajátos hivatásuk alapján a világi hívők dolga az, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. (…) Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dolgokat, melyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtő és a Megváltó dicséretére szolgáljanak.”

899 A világi keresztények kezdeményezésére különösen akkor van szükség, amikor föl kell fedezni, meg kell találni az eszközöket és módokat, melyekkel a társadalmi, politikai, gazdasági adottságokat a keresztény tanítás és élet követelményei szerint lehet alakítani. Ez az elkötelezettség magától értetődően hozzá tartozik az Egyház életéhez:

„A Krisztus-hívők, pontosabban a világi hívők az Egyház életében az első csatasorban vannak; az Egyház általuk az emberi társadalom éltető elve. Ezért nekik, mégpedig elsősorban nekik egyre inkább tudatában kell lenniük, hogy nem csupán az Egyházhoz tartoznak, hanem ők az Egyház, azaz a Krisztus-hívők közössége a földön a közös fő, nevezetesen a római Pápa és a vele közösségben lévő püspökök vezetése alatt. Ők az Egyház (…)”

900 A világiaknak, mert – mint minden hívő – a keresztség és bérmálás erejében megbízást kaptak Istentől az apostolkodásra, joguk és kötelességük, hogy mind egyénileg, mind társult formákban fáradozzanak azért, hogy a Földön minden ember megismerje és befogadja az üdvösség isteni üzenetét. Ez a kötelezettség fokozottan sürget, amikor az emberek csak általuk hallhatják az Evangéliumot és ismerhetik meg Krisztust. Tevékenységük az egyházi közösségekben annyira szükséges, hogy nélküle a lelkipásztorok apostolkodása többnyire nem lehet teljesen hatékony.